Még mindig...

a házunkban repkednek a "lepkék". Dorka arca még mindig piros, talán ma először már nem annyira intenzíven, de az egész teste még mindig tarjagos. Hogy mennyire normális, hogy 1,5 hét alatt az elmúlásnak szinte jele sincs, az egy jó kérdés. 

Ádám vagy letudta 2-3 nap piros arccal, vagy még nem jött ki rajta. Ami a hosszú lappangási idő miatt belefér még.

 Ennél jóval pirosabb volt, nyilván a fénykép se adja jól vissza...

 A hawaii nyomozó a bűnöző nyomába eredt. :-)

A lelkes segítőim. :-)

Itt épp kókuszgolyó készül. De itthonlétük alatt a heti 3 sütés volt jellemző. 

"Anya, ha már itthon vagyunk, mi lenne, ha megint sütnél nekünk?"-kérdezte ezt Ádám azok után, hogy előző nap elfogyott az akkor sütött finomság. 

Most sütés nélküli, és őket is aktívabban bevonó süteményt választottam. Élvezték is, főként, hogy közben a morzsákat eszegethették. :-)

Tamás félévi bizije: kiválóan megfelelt, számos dicsérettel együtt. Nagyon örültünk neki, vele együtt, bár úgy láttam, természetesnek vette, hogy így fog sikerülni.

Lepkehimlő

No, ezt is megismertük, méghozzá egészen közelről... Tamáson indult, így sajnos most itthon van (mármint én örülök neki, csak ő sajnálja, hogy nincs suliban...).
Mivel 4-20 nap is lehet a lappangási idő, és elég valószínű, hogy a többieken is átmegy, így ők is itthon vannak. Tamáson, mivel már kijött, jövő héten valószínűleg mehet közösségbe, de Ádám még nem...
Ja, és már jönnek is az igények, hogy ezt süssek, azt süssek. Végül is a héten még nem volt süti... :-) Így ma kókuszos-kakaós csigával indítottam, aminek nagy sikere volt. Biztos nem fognak sokat vacsizni ilyen fogyasztás után. :-)

Hó volt, hó nem volt

pénteken egy kis hó.

Gyermeki lelkület

A héten sokat gondolkoztam a fenti címen. Ugyanis úgy indult a hét, hogy az ikerszomszédék felől gyakori köhögést hallottunk már néhány napja. Így hétfőn úgy döntöttem, veszek valamennyi gyümölcsöt és Dorkával átvisszük. Meg is tettük, aminek nagyon örültek.
1-2 nappal ezután meghallotta Dóri a nagy csendben (fiúk nem voltak itthon), hogy valaki nagyon köhög.
Jött is hozzám: "Anya! A néni még mindig nagyon köhög, vigyünk már még neki valamit!" Beleegyeztem. És végül ma vittem át frissen sült kalácsot. Nagyon örültek neki. Persze megüzentem nekik, amit Dóri rám bízott, őt most nem vittem át.
De eszembe jut az az eset is, amikor a cipősdobozokat készítgettük a gyerekekkel együtt. Mindegyikük nevében csináltunk egyet. Kérdezgettem, hogy a benne levő (többségében vásárolt) dolgokon kívül mit adnának oda szívesen a dolgaik közül. Hát, bizony eleinte nem sok játék akadt. Aztán ahogy teltek a napok, meglágyult a szívük, bár téma is volt a szegénység, nélkülözés, hideg otthon...stb. És Dorka volt az első, aki hozott egy kis könyvet és elmondta több napon át, hogy "Anya, most már nyugodtan odaadhatod a kisbabának!" - bólogatott közben beleegyezően. Majd Ádám rajzolt egyet, aztán jöttek az ötletek, mit tegyünk még bele. A végén ott tartottunk, hogy "itt még van egy pici üres hely, tegyünk oda is valamit." :-)

Még mindig a gyermeki lelkülethez: ma énekelgetett Dorka (ami nem meglepő, ha csak egy pici dúdolást hall, már folytatja is, de ha nem hall, akkor se kell biztatni, egy igazi dalos pacsirta), és így kezdte:
"Csiga-biga told ki szarvadat, ha nem tolod, nem töröm össze a házadat."
És gyorsan hozzátette: "Ezt én találtam ki, mert nem szeretném összetörni a házikóját."
No comment. :-)

És még egy aranyos story: ebédhez ültem le vele, kezdte is az imádságot.
"Úr Jézus, köszönöm, hogy hálát adhatunk, és bár, ha elmehetnék megint Nellihez és megmutatná a hörcsögöket, akkor lenne nekem boldog szülinapom! Ámen."

És ezt hallgatva, elgondolkozok azon, hogy milyen -TÉNYLEG- apró dolgoknak tudnak örülni a gyerekek. Mi vajon miért nem vesszük észre ezeket? Miért megyünk el mellette?
Szeretem ezeket az eseteket, amikor a gyerekek élete által tanít az én Istenem. Tanít észre venni azt, ami van. És nem azt keresni, ami nincs, merthogy mindenünk megvan, amire szükségünk van. Legfőképp az a biztos talaj, ami életünk alapja.