Lassan két hete lesz, hogy szerdán panaszkodott Tamás, hogy fájdogál jobb oldalt a hasa. Sok edzés volt, így elsőre -nem csak mi- izomlázra gondoltunk. De másnap se változott a helyzet, így elvittük orvoshoz. Megtapogatta a hasát, majd 1 nap haladékot adva pénteken visszavárt minket, de sejtetve, hogy vakbélgyull. gyanús a gyerkőc. Ugyan nem volt láz, hányás, hasmenés, ami ilyenkor szokásos, helyileg viszont stimmel a fájdalom. Másnap úgy döntött a doktornő, hogy biztonság kedvéért menjünk be a gyereksebészetre, Miskolcra. Néhány órás várakozás után megvizsgálták Tamást, majd 1 óra elteltével következett az UH-os vizsgálat, ami inkább arra engedett következtetni, hogy a hasi nyirokcsomók -vírusos betegség szövődményeként- megnagyobbodtak. A vakbél mérete nem indokolta a műtétet. Vissza a dokihoz a lelettel, aki megfigyelés céljából 2-3 napra felvette Tamást az osztályra, ill. hogyha súlyosbodna a vakbélgyanú, akkor műthető legyen azonnal. Van két baba-mama szoba az osztályon, ahol épp volt üres hely, így én is ott maradhattam vele. Kaptam egy "ágyat", ami persze százszor többet ért egy háttámla nélküli széknél. Laci maradt vele, míg én haza igyekeztem, hogy összepakoljak kettőnknek. Jó nagy ködben...Majd vissza, sötétben és még nagyobb ködben...volt néhány imádságom útközben. De hála Istennek, épségben megérkeztem. Pedig sokszor csak a motorháztetőig láttam.
Útközben kisírtam magam, hogy ott már erőssége lehessek Tamásnak.
Szegénykém egy kevés reggelin volt csak. És nem is ehetett többet, de még inni se volt szabad. Csak infúzió. 2 napon át.
Másnap már kortyolgathatott. Én se ettem előtte, csak néhány falatot, hogy bírjam a napokat.
Miközben Tamás koplal, jön egy kép Lacitól, és a gyertyafényes virslievésükről... :-) Megmosolyogtuk, miközben rendesen korgott a gyomrunk.
Az éjszakák voltak a rémálmaim. Ugyanis őt nem zavarta az infúzió. Egész éjjel azt "játszottuk", hogy behajlítja a kezét, én meg vissza. Ill. hogy fordulna hasra, én meg gurítom vissza. 1-2x akkorát rántott az infúziós csövön, ami ráadásul hozzáért a vaságyhoz, hogy zengett az egész szoba. Mindig nagyon vártam, hogy reggel legyen, és véget érjen ez a kínlódás. Azt tudtam, hogy aludni úgyse lehet ilyen körülmények között. Csak akkor még nem sejtettem, hogy 5 napon át nem fogok. Lévén, hogy 2-3 napról beszélt a doki.
Ja, péntek este egy nagyon kedves, idősebb doktornő volt ügyeletben, akit zavart a bizonytalanság Tamás állapotát illetően. Mivel az általa legjobbnak tartott UH-os doktornő volt ügyeletben, lehívatott minket még egy UH-ra. Ahol megnyugtatóan közölték, hogy ezt a vakbelet nem kell műteni. A megnagyobbodott hasi nyirokcsomók pedig simán okoznak ilyen fájdalmat.
Értékeltem a doktornő precizitását.
Mivel hétvége jött, és csak ügyeletes orvosok vannak, nem találkoztam azzal, aki minket felvett. Leghamarabb csak hétfőn tudtam érdeklődni.
Vasárnap már ehetett kekszet, ropit...és ebédre egy kis levest, sós krumplit.
Hétfőn azt mondták a hazamenetellel kapcsolatban, hogy másnap térjünk vissza rá. Ekkor kapta meg az első zsömléjét, amibe nem kis lendülettel harapott bele.
Aztán jött a csalódás, hogy a zsömle egy kissé száraz volt. De ez őt nem zavarta, az utolsó morzsáig megette.
És ahogy kezdett enni, az ereje is visszatért. Jó kedve volt, szórakozott, szinte cigánykerekezett az ágyon...
Másnap, amikor már arra számítottunk, hogy mehetünk, szóltak, hogy le kell menni UH-ra. Sokat kellett itatnom. Aztán sokat vártunk. Szegény, nem kis megpróbáltatás volt ez neki. Ráadásul, az UH-os doktornő épp betanított egy fiatal gyakornokot. Na, ekkor még jobban sajnáltam. Hát, amit átélt, az az arcára volt írva. Bennem is marad az a tekintet egy darabig.
A ny.csomók kisebbek lettek. Ám a doktorbácsi mégse engedett el minket, mert még mindig úgy gondolta, hogy a nyomásérzékenységéből lehet valami...akár bármilyen műtét is. ????
Aztán másnap Lacival együtt az orvos elé álltunk és rákérdeztünk újra. Megadta a távozási engedélyt.
Könnyített étrenden van. A mennyiségeket eleinte túllépte, és némelyik könnyű ételről is kiderült, hogy még nem bírja. Így kétfélét főzök, mert többieket se büntethetem. De az ínyencségekből tettem félre neki a fagyóba, hogyha jól lesz, megehesse.
Nem volt egyszerű a bentlét, bár sokakkal beszélgethettem és láttam szörnyű eseteket, amikor arra gondoltam, hogy de jó, hogy "csak ennyi" miatt vagyunk itt. De közben megtudtam, hogy a két kicsi beteg, lázas...Szóval már nagyon vágytam haza.
Most, hogy itthon vagyunk, és nehéz eldöntenem, mit pótoljak az elmaradt egy hétből, hálás a szívem, hogy mindezt nem egyedül kellett végigcsinálnunk.
Remélem, hogy Tamás állapota is mielőbb rendeződni fog. És még ha nem is töltött káposztával, de számára ehető finomságokkal neki is szép lesz ez a karácsony.
