Hétfőn végre laborba is eljutottam egy alapos vizsgálatra, aminek már nagyon vártam az eredményét. De erre szerdáig várnom kellett.
Tamásnak és Ádámnak is megvolt a szolfézs vizsga. Túlélték egy ötössel. :-)
Ez a hét orvososdi, mert kedden szemészetre mentem, ahol kiderült, hogy az üvegtest elhígult. Öregszem. Délután focira vittem a két fiút, ami csak nekem unalmas, mert sok az a 1,5 óra. Dóri boldogan rollerezik. Most kivételesen nekem se volt annyira hosszú, mert unokatesómmal és kisfiával voltunk.
Szerdán reggel virágbeszerzésre mentem, mert Dóriéknak délután volt az évzáró. A szombati asszonynapra is sikerült mindent egy helyen megkapnom, ennek nagyon örültem.
Annyira aranyosak voltak a gyerekek, amikor néha a szájuk nyitva maradt, megálltak a versmondásban és a szülőket nézték, mondhatni, hogy a tömeget.
Délután még megcsináltam a sütit Ádám csütörtöki ballagására. Reggel megint virágbeszerzés, és rendkívül hálás voltam, hogy elkészült a nyomdában az a póló. amit Ádám legjobb barátjának csináltattam búcsúemlékként. Ugyanis ő még nem megy iskolába. (Realos póló, kvázi mez.)
Tamás is sikerült bevinnem 2 előtt zongora vizsgára, így még időben haza értünk. Annyira rohantam ezen a napon mindenhova, hogy észre se vettem, hogy alig van benzin. Na, az egy nem kalkulált kitérő volt. De legalább észre vettem.
Ádám ballagásán vegyes érzelmekkel ültem. (Érzéseimet józanította, hogy Tamásra is figyelnem kellett, mert fájt a hasa. Többet evett a kelleténél.) Szóval szívszorongató volt látni, hogy milyen gyorsan megnőtt. Aranyosak voltak, ahogy a ballagók az évzáró műsor végén kiálltak egy sorba. Sorra kezdett potyogni a könnyük, ahogy rádöbbentek, "tényleg, itt a vége".
Az örök barátok. :-)
Nagyon szép műsoruk volt, igazi komoly szereplésekkel. Utána pedig jött a nagy sütizés.
És amikor már azt gondoltam, hogy haza és nem megyek sehova, akkor döbbentem rá, hogy egy kis jelképes ajándékot kapott két ovistársától, akiknek a szívességét jó lenne viszonozni. Így gyorsan beszereztem én is nekik valami apróságot.
Ja, a labor tűrhető lett. Azért vannak eltérések, de nem annyira vészes, mint pl tavaly volt.
Pénteken már igen nehéz volt felkelnünk. Bár Tamás nem ment suliba (pedig gyereknap volt), mert fájt a hasa, de kelni kellett. Pontosabban ő ébresztett fél 6-kor.
Elvégeztem a pénteki alkalom előtti szokásos takarítást, és jött a tábori megbeszélés. Ahol végül csak két család voltunk, de mégis eredményes beszélgetés és áldott imaközösség valósult meg.
És jött a várva várt szombat, amire gondolatban már egész héten készültem.
Mivel a szolgáló testvérek nem tudtak jönni, felmerült, hogy elmaradjon, vagy megtartsuk mi. Mindkettőhöz kell Istentől a bátorítás.Aztán arra jutottam, hogyha ad témát Isten, amiről beszélgethetnénk, akkor legyen. És így is lett. Így már kicsit se hajlottam az alkalom elhagyása felé. És mint megtudtam, mások is örültek, hogy nem hagytuk el, pedig akkor még nem is sejtettük a mai nap áldásait. A téma a Lélek gyümölcse.
„De a
Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság,
hűség, szelídség, mértékletesség.” /Gal. 5:22/
Valamennyire szétosztottuk, többen készültünk belőle. Onnan indultunk, hogyha nem terem jó gyümölcsöt az életünk, akkor is terem, de rosszat. És minden azon múlik, hogy Lélek szerint járunk-e, és ellenállunk-e a test kívánságainak. Minek adok helyet az életemben? Kinek?
Hú, nagyon sok áldást kaptam már a készülés során, de ezt ma azok is elmondták, akik szintén készültek. Tegnapra a létszám is nagyon lecsökkent, de ez se tudta elvenni az örömömet. Mert az Úrban volt az én örömöm. Így összesen 11-en voltunk. Nagyon családias, oldott légkörben tudtunk beszélgetni, imádkozni. Még a legcsendesebbek is gyakran megszólaltak. Útközben, aztán telefonon is azt a visszajelzést kaptam, hogy várakozásainkon felüli volt az áldás. Már csak aprópénzre kell váltani a hétköznapokban, amikre persze eddig is igyekeztünk, de most talán sok minden más értelmet nyert.
Mennem kell, mert holnap imaház, és még csak félig van készen az ebéd...
