A szülinapozás után Szentesre utaztunk másnap Lajos (apósom öccse) temetésére. Váratlanul ment el... Mai napig hihetetlen nekem, hogy már nem fogjuk többet látni ezen a földön.
Gyermekeinket, mint unokáit szerette. A legféltettebb porcelánokat is levette nekik a polcról, hogy azzal örömet okozzon nekik. Mindig lelkesen mutatta meg a ház körüli állatokat, sétálgatott velük az udvaron, szeretgette őket, ahogy csak tudta. Velünk és bárkivel mindig olyan kedvesen elbeszélgetett. Sokan szerették őt, mert a szeretetét nem sajnálta kimutatni.
Ha Szentesre mentünk, kimaradhatatlan program volt, hogy a házában találkozott a szűkebb-tágabb család. Ezt már a gyerekeink is megszokták.
Tamásnak már elmondtuk, mi történt. Sokat szomorkodott rajta.
Sajnos nem volt sok időm, így csak néhány képet találtam róla.
Kedd reggel indultunk haza Lacival, abban a reményben, hogy október elején gyerekestől mehetünk majd! (És ezt nagyon várjuk, annak ellenére, hogy Ádámnak jelenleg vírusos hasmenése van...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése